A Fighters’ Run, valamint a hazai terepakadályfutóversenyek történetének eddigi leghosszabb távja került megrendezésre október 21-én, Eplényben. A versenyzőknek 42 km-t kellett legküzdeni 79 akadállyal, igen kemény emelkedőkkel tarkított pályán. Prokopp Erzsébettel és Miklovicz Gáborral, a két győztessel beszélgettünk élményeikről és a felkészülésről.

Azoknak, akik esetleg nem tudják: Gábor 04:58:58-as űridővel nyerte meg a versenyt, Böbe pedig első nőként 5:25:25-ös űridővel csapódott be az abszolút mezőny második helyére.

Miért választottátok ezt a versenyt, mi volt érdekes számotokra ebben a kihívásban?
Gbr: Még nem voltam Fighters’ Run-on. Eplényben volt életem második terepakadályfutó versenye. Maratoni távon se mentem soha és ez az első ilyen hosszú esemény itthon. Látni akartam!
Böbe: Terepmaraton is és végtelen sok akadály – ez annyira kegyetlenül hangzott, hogy muszáj volt közelebbről megnézni.

Mi az alap sportotok, milyen versenyeken szoktatok részt venni?
Gbr: Jóga. Versenyben pedig a futás és az akadályfutás, de az elmúlt években nem szoktam versenyezni.
Böbe: Hegyifutás.

Hogyan készültök a szezon során a hosszabb távokra?
Gbr: Rövid futkorászás, hosszú biciklizés és túrázás.
Böbe: Futás, kis bringa.

Milyen frissítés vált be számotokra a verseny során?
Gbr: Folyadék alapú, ha lehet márkát említeni, akkor az I:am fueling.
Böbe: Higított izo + aszalt gyümölcsök + sósak + kenyér, szóval mintha a gondolataimban olvastatok volna, köszi! 🙂

Milyen stratégiát választotok egy ilyen verseny során? Lassabb kezdés, magatokhoz képest biztos tempó, vagy végig „ami a csövön kifér” és lesz, ami lesz?
Gbr: A saját tempóm, aztán a tereptől, az időjárástól és többiektől függ.
Böbe: Fárasztó volt a hetem, így egyértelmű volt, hogy az egyetlen túlélési esélyem, ha nagyon könnyen kezdem, aztán meglátom a végére, hogy alakul. Utólag bölcs döntés volt, nem jött semmi holtpont, fáradtság vagy görcs.

Milyennek találtátok a pályát, melyik akadályok tetszettek a legjobban?
Gbr: A három karika /középtáv – rövidtáv – középtáv/  izgalmasnak hangzott és az is lett! Lehetett ismerkedni és taktikázni. A jelölés rendben volt – bár a szél átrendezte egy helyen, szóval valahol még a gyerek pályát is beleraktam pluszba. 😀 A sípályákat szeretem. A téglás “carry to finishline” az igazán genya csavar volt a futam során, az tetszett a legjobban! Nehéz akadály az utolsó /Hosszú hinta/ volt, de azért háromból egyszer sikerült.
Böbe: nekem a természetes akadályok mindig jobban tetszenek, most is a dupla mocsár /Sárgödör/ volt a kedvencem, nagyon szürreális volt. De jópofa volt az alagút is, és a tégla cipelés /Kövek útja/ is kegyetlen menet volt a végső akadály hármas előtt.

Volt-e holtpont a verseny során, ha igen hogy sikerült belőle kijönni? Ha nem, máskor hogyan kezelitek mentálisan az ilyen helyzetet?
Gbr: most nem volt, vagy nem emlékszem. Légzés, hülyéskedés, dudorászás mindig segít, ha valami ki akarna siklani. Így meg lehet fogni.
Böbe: szerencsére nem volt – ha van, akkor a “muszáj menni előre” mentalitás szokott egy idő után átlendíteni…

Milyen tanácsokat adnátok azoknak, akik még csak most kacsintgatnak az ultra távú terepakadályfutó versenyek felé? Mennyire legyen hangsúlyos a felkészülésben a futás, és mennyire az erőnléti edzés?
Gbr: Menni, menni, menni! Éjjel nappal, rossz és jó időben is. Túrázva, futva, bicajozva. És kell az akadály edzés.
Böbe: rengeteg futás, a többi meg kinek mennyi.

Nagyon köszönjük az interjút és még egyszer gratulálunk a fantasztikus teljesítményhez!