„A Fighters’ Run a mi aratásunk!"
  • 2014-07-10

„A Fighters’ Run a mi aratásunk!"

Három éve rendszeres résztvevője a Fighters’ Runnak, a mozgás az élete része, kiskamasz lánya nem tudja zavarba hozni, ha arra kéri, mutasson neki szabályos fekvőtámaszokat, és egyszer majd a maratont is lefutja, ahogy példaképe, a felesége is tette. Vadon János, televíziós és rádiós műsorvezető vallomása a sportról, a határokról és a Fighters’ Run-ról.

A hobbi sport alapja szerintem a fegyelmezettség és a rendszeresség. Nem lehet állandóan csúcsformában lenni, de egy szintet mindig meg lehet ütni, amiről elrugaszkodhatunk, ha vannak komolyabb céljaink is. De a mutató soha ne álljon a nullán! Ezért én is napi rendszerességgel sportolok, futok, sziklát mászok, kiegészítve néhány kettlebell-gyakorlattal és saját testsúlyos edzésekkel. Nekem alkatilag ezek a mozgásformák fekszenek, mert elég apró termetű vagyok.

Ki szoktam magam elé tűzni apróbb-nagyobb célokat, de ismerem a határaimat, úgyhogy irreális vágyaim nincsenek, bár emiatt időnként kishitűnek tartanak. Talán egy lépéssel mindig hamarabb megállok, mint ameddig mehetnék, de ilyen a személyiségem. Azt mondják, pont ez különbözteti meg a „mezei” sportolót a bajnoktól. A hétköznapi sportoló „csak” teszi a dolgát, és amikor letudja a penzumot, elmegy zuhanyozni. A bajnok alkat ezzel szemben mindig rátesz egy lapáttal, és átlépi a határokat. Hát én nem vagyok bajnok típus, de teszem a dolgom és nem keresek kifogásokat. Nekem elég a részvétel, de tapsolok a győzteseknek.

Amúgy pedig minden torna, minden mozgás, amit a semmittevés helyett választottál, egy kis győzelem magad felett. Én akkor is elégedett vagyok, amikor semmi nem állt össze és csak szenvedtem, de végigcsináltam az edzést. Nem pöröghetsz minden nap ugyanúgy, van, hogy a gondolatok máshol járnak, de minden méter futás, minden lenyomott fekvőtámasz hasznos.

Persze én sem vagyok gép, a hedonista életmód sem áll távol tőlem, imádok pl. cukrászdákba járni, mert megőrülök az édességekért. De nem vagyok függő, ha az élet úgy hozza, le is tudok mondani az ilyen örömökről és találok helyettük mást, ami endorfint termel. Én akkor is jól elvoltam, amikor a katonaságnál reggelente megkaptuk a „gyíkhús-konzervünket" meg egy fej hagymát és egy szelet kenyeret. Elég jó az alkalmazkodó-készségem, azzal főzök, amim van. Nagyon szerény körülmények között éltem gyerekként, pl. vezetékes vizünk sem volt a szoba-konyhás albérletünkben, a kerti csapról hordtuk be vödörben, de ez nagyon jó iskola volt, megtanított megbecsülni az egészen apró hétköznapi örömöket is.

Futottál már maratont?

Nem. Fejben még nem állt össze. Ez számomra egy nagyon komoly fal, amin egyelőre nem tudok átlépni. Félmaratont sokszor teljesítettem már, harminc kilométereket is, de a klasszikus táv még nem jött össze. De nincs bennem görcs, hogy mindenképpen meg kell csinálnom, ha agyban és fizikailag is kész leszek rá, majd meglesz.

A maraton nem játék. Igaz, ismerek olyan srácot, aki brahiból lefutotta, mert fogadott a haverjaival. De aztán soha többet. Szerencsés ember, jó genetikával, gratulálok neki. Én nem vagyok ilyen alkat, nekem így nem megy. Én inkább azt az utat járnám be, amit a feleségem, aki 1997-ben futotta le a Juventus Floriol Maratont. Emlékszem rá, hogy mosolygott, amikor elindult, mosolygott közben és mosolygott akkor is, amikor célba ért. Nem volt holtpontja, és tudom, hogy ez azért volt, mert alárendelt mindent a felkészülésnek, minden munkát elvégzett, amit eltervezett, még az otthoni meditációja fókuszában is az volt egy teljes éven át, hogy látta magát, amint áthalad a célvonalon 42 kilométer után. Úgyhogy ha megkérdezik, van-e példaképem, mindig azt mondom, igen van, a feleségem.

Nem bosszant, hogy Neked még nem sikerült lefutnod a maratont, neki meg igen?

Egyáltalán nem bosszant, büszke vagyok rá és ösztönöz is. Sokkal inspirálóbb, ha egy „gyenge nő” tesz le valamit az asztalra, mert egy „erős férfitól” alapból ezt várják.

Ha valaki 40 felett szeretne elkezdeni sportolni, mit javasolsz neki?

Hogy most azonnal kezdje el. Ne nézegesse a naptárt, mert mondjuk a jövő héten még lesz egy osztálytalálkozó, ahol jól be akar zabálni, hanem ha végigolvasta ezt az interjút, vágjon bele. Ne a kifogásokat keresse, hanem a lehetőségeket, hogy mikor mozogjon. A lehetőség pedig mikor van? Mindig. Most ebben a pillanatban is. Le lehet menni fekvőtámaszba és le lehet nyomni egy tízest. Aztán még egyet, meg még egyet, és strigulázza magának egy papíron, azok majd jelzik, hogy tessék, ma is tett valamit. Jönnek az emberek azzal, hogy nincs idő, nincs energia. De ez csak önáltatás. Napi fél órája mindenkinek van, ami alatt pl. annyi négyüteműt lehet csinálni, hogy az gombócból is sok. Az én feleségem több mint húsz éve minden reggel fél hatkor felkel azért, hogy kimenjen futni és kicsit tornázzon a munka és a gyereknevelés mellett is. Az idő mellett még a pénz hiánya szokott lenni a legnépszerűbb kifogás. De a saját testsúlyos gyakorlatokhoz, amik a legjobb fizikumot építik, nem kell semmilyen drága kondigép, csak pár szabad négyzetméter, meg egy kapufa, mászóka vagy egy vízszintes ág az erdőben, ami elbír. Az egész világ egy konditerem, ha úgy tekintesz rá. Viccesen hangzik, de amikor a rádióval elmegyünk egy vidéki kitelepülésre, én mindig először a fürdőszobába megyek, hogy megnézzem, elbír-e a zuhanyzó kerete, tudok-e rajta húzódzkodni. Nekem ezek fontos dolgok, kellenek a komfortérzetemhez.

Mit adott Neked a Fighters’ Run, milyen élménnyel gazdagodtál?

Az én szememben a Fighters’ Run egy játszótér a felnőtteknek. Mert mi is szeretünk játszani: bújócskázunk, fogócskázunk, fára mászunk, versenyzünk egymással és magunkkal, ahogy a gyerekek. Ráadásul mindezt a természetben tesszük, aminél csodálatosabb dolog számomra nem létezik. És ez a csoda ott van velem a kúszás, mászás, futás közben is, és még emlékezetesebbé teszi az amúgy is maradandó élményt!

A Fighters’ Run-on szerintem mindenki győztes, aki rajthoz áll. Rengetegen vannak, akik hallanak a versenyről, izgatja is őket, olvassák, hogy mekkora buli, de csak a kifogásokat keresik: áh, messze van, áh, majd jövőre, áh, nem sarazom össze a trendi fitness-cuccomat. Te viszont, aki elmész, rajthoz állsz, kúszol-mászol, küzdesz magaddal, a tereppel, az akadályokkal, a célban már fülig érő szájjal kérdezgeted, hogy mikor lesz a következő? Ráadásul az élményt megfejeli az is, hogy mindezt csodálatos környezetben, a természetben élted át. Eközben, aki csak a kifogásokat kereste, ült otthon a fotelben, kibontott még egy sört, és odakapcsolt az Eurosportra, mert ő szereti a sportot. Nézni igen. De nézni a sportot olyan, mint beszélni az ételek ízéről.

Hogy miért sportoljál? Közhelyes, de azért, hogy egészséges és erős legyél, mert a mozgás az élet alapja, és mert kellenek a fizikai kihívások is a hétköznapokban, főleg nekünk, „városi puhányoknak”. Mert mi nem megyünk ki a földekre és nem dolgozunk a szabad ég alatt napi 8-10 órán keresztül, mint anno a nagyszüleink. Hogy miért nem sportoltak annak idején? Ezért. Mert vetettek, arattak, volt bőven fizikai munka a hétköznapokban, úgyhogy a sport már nem hiányzott nekik, nekem sem hiányozna 8 óra kaszálás után… De a mi életünk már másról szól, mint az övék, ezért is van szükségünk az olyan kihívásokra, mint pl. a Fighters’ Run. Akár azt is mondhatnám, a mi „aratásunk” a Fighters’ Run!